Klió 2001/1.
10. évfolyam
P. Zagorin amerikai történésznek, a posztmodern harcos ellenfelének magyar történészfolyóiratok (Aetas) már több, főként a holland töténetfilozófussal, Ankersmittel való vitáját ismertették. Jelen tanulmánya megírására, úgy tűnik, elsősorban a Keith Jenkins szerkesztette Postmodern History Reader című tanulmánygyűjtemény ösztönözte (ennek bevezetőjét is Keith Jenkins írta), mely a posztmodernnel kapcsolatos legfontosabb történetelméleti írásokat, vitákat tartalmazza, főként a kilencvenes évekből.
Zagorin professzor írásának első felében mindenekelőtt a posztmodern különböző megítélésével és előzményeivel foglalkozik. Az elődök, illetve a teoretikusok közül – a posztmodern lassan mégiscsak formát öltő kánonjának megfelelően – főként a szerinte félreértett Saussure-t (v. ö. ennek langue és parole megkülönböztetését), Nietzschét, Heideggert, Foucault, Derridát valamint a már említett Ankersmit-tet jelöli meg. Zagorin érdekes, bár nem helytálló megfigyelése szerint, az angolszász és amerikai filozófiában a posztmodern nem vált alapvető paradigmává, ez utóbbiban csak Richard Rorty nevezhető számottevő képviselőjének, és sokkal inkább az ún. analitikus filozófia tradíciói regnálnak. A szerző a posztmodern filozófiai alapállásból mindenekelőtt a fejlődés elutasítását, valamint az objektivitás, illetve a realizmus gondolatának tagadását emeli ki.
Zagorin szerint a posztmodernnek – a filozófiához hasonlóan – a történettudományban sem volt átütő sikere, a történészek döntő többsége nem követte az új paradigmát. Az ezzel kapcsolatos teroretikus fejtegetések közül Roger Chartier-re utal, aki szerint – bár több tekintetben megfontolásra tartja érdemesnek a posztmodernek, főként White gondolatait – a történelem nem csak textus, olvasat kérdése, hanem a valósággal való kapcsolatot biztosító forrásoknak is szerepük van benne. Az amerikai professzor szerint egyébként a posztmodernnek a történettudományban az új témakörök „honosításában” van alapvető szerepe, ezek közül a gender, a kisebbségek, a társadalom marginális elemei, a gaytörténet fontosságát húzza alá.
Zagorin tanulmányának súlypontját, mint már jeleztem, a Postmodern History Reader esszéinek (Jenkins, Berkhofer, David Roberts) értékelése, illetve a velük folytatott vita határozza meg. Sorban cáfolja a posztmodern teoretikusok tételeit, pl. szerinte nem igaz az az állítás, hogy a történelem a győztesek története lenne. Thuküdidész ugyanis száműzetésben írja meg a peloponnészoszi háború történetét; a royalista Clarendon a forradalomról szóló művének jelentős részét éppen a királyság megdöntése után készíti, s a jelenlegi Németország történészei is alapvetően egy a háborúban vesztes örökséget kénytelenek folytatni.
Az amerikai professzor külön bonckés alá veszi a posztmodern egyik fő álláspontját, s erre összpontosítja támadását. E felfogás tagadja a külső valóság, realitás létezését, melyekre vonatkoztatva a történészek eredményei igazolhatók, a történészi szövegek ugyanis csak egymásra vonatkoznak, önrefenciával bírnak – s mindez kétségbe vonja a külső, objektív világ létezését. „E tézis szerint – foglalja össze az említett álláspontot Zagorin –, az írók által kitalált történetek és a történészek által szerkesztett elbeszélések semmilyen lényeges tekintetben nem különböznek egymástól, mert mindkettőnek a nyelv az alapanyaga, és egyaránt alá vannak vetve ez utóbbi szabályainak a retorika gyakorlásában és az elbeszélések megkonstruálásában. A módot, ahogy a történelmi narratívákat megírják, az összefüggéseket, melyeket a dolgok közé fűznek, az értelmezéseket és magyarázatokat, melyeket bemutatnak, így inkább a múltnak tulajdonított konstrukcióknak tartják, nem pedig tényeken alapuló, általuk kényszerített vagy nekik megfelelő, általuk feltárt evidenciáknak. A narrativista álláspontból a történészek által alkalmazott toposzok és irodalmi módok előre meghatározzák a tények vízióját, értelmezését, és jelentését. Ezen felül a történeti elbeszéléseket ugyanabba a kategóriába helyezik, mint a művészek és regényírók kitalált diskurzusait, minek következtében lehetetlen különbséget tenni történelem és fikció között, vagy tények és bizonyítékok alapján megítélni a történeti interpretációkat.” (14. o. Az én fordításom – E. V.) Zagorin szerint, mindennek alapvetően ellentmondanak H. Butterfield, R. Southern, G. R. Elton vagy LeRoy Ladurie és Leo Strauss művei.
A következőkben az amerikai historiográfus kitér White topológiájára is, aki szerint a történelmi művek narratív struktúrája azonos az irodalmiakéval, amennyiben mindkettőnek eleje, közepe és befejezése van. Zagorin szerint ellenben olyan történészek, mint Burckhardt, Finley, Namier, Cobban, Lucien Febvre, Lovejoy vagy Mousnier művei éppen nem ezt bizonyítják, hiszen az ő alkotásaik elsősorban analitikus és interpretatív jellegűek. És itt jutunk el Zagorin legfontosabb ellenérvéhez, szerinte ugyanis – a posztmodern felfogással ellenkezőleg – a történeti művek nem reprezentálni, hanem megérteni, elemezni és értelmezni akarják a valóságot, s ebben áll a történészi mesterség veleje:
„A történelem fő célja – írja Zagorin – melyet csak szolgál a leírás, elbeszélés és a historiográfia minden más rendelkezésre álló eszköze – a megértés: megérteni a múltbeli emberi cselekedeteket, gondolatokat, hiedelmeket, értékeket, intézményeket, politikai tevékenységeket, kultúrákat, társadalmi viszonyrendszereket, környezeteket stb., és mindezekben, valamint az emberi társadalmakban, mint egészekben az idő múltával végbemenő változásokat” (22. o.).
Cikkének befejező részében Zagorin megvonja a posztmodern mérlegét is. Eszerint, bár volt néhány alapvető eredménye (új témák, önreflexió, a szubjektív elemek elismerése), alapjában a posztmodern a fő oka a tásdalomtudományok 70-es évek óta tapasztalható tér- és tekintélyvesztésének. Felfogása értelmében a posztmodern csak politikai szempontból releváns: a konzervatív, reageni időszakban, a hatvanas évek leftista áramlatának relikviájaként, a fennálló hatalom kritikáját szogálta.
Perez Zagorin: History. The referent, and narrative: Reflections on postmodernism now (Történelem. A referens és a narratíva: Refelexiók ma a posztmodernről). History and Theory. 1998/1. 1–24.
Erős Vilmos